2016. február 10.

6.Fejezet~ Ironia

Hihetetlen gyorsasággal készülök el, fénysebességnél is gyorsabban talán. Fél óra készülődés után késznek nyilvánítom magamat és lemegyek a rám várakozók közé. Pontosan sikerül még elkapnom- bár ne sikerült volna- Parker és Justin gyilkos pillantásait egymás felé. Parkeren a szokásos sötétkék szmokingja van, ezúttal fehér inggel, hasonlóan apján is. Justin magát meg nem hazudtolva ül a piros öltönyében, kigombolt zakója enged betekintést piszkosfehér ingjére. Lábán –meglepő módon- fehér magas szárú cipő. Immáron szőke haja rendezetlenül, mégis tökéletesen áll. Látszik, hogy egy gramm zselét sem tett rá ezúttal. Szemei pedig a szokásosnál is szebben csillognak. Pimasz mosolya láttán hideg zuhanyként ér a tudat, hogy körülbelül percek óta bámulhatom. Tekintetem elszakítom és, mintha mi sem történt volna sietős léptekkel szelem át a nappalit az előszobáig, ahol egy fehér magassarkúba bújtatom lábamat.
Kelletlenül ugyan, de partnerem mellé lépek egy műmosollyal, oldalán libbenek ki a házból.
A szokásosnál is kevesebb életkedvvel szállok ki a lesötétített Aston Martinból. Kék ruhám selyem részén végigsimítok. Mellém lépő barátomba karolok egy erőltetett mosoly közepette. Időközben csatlakozik hozzánk a másik három férfi is. Justin védelmezően lép a másik oldalamra, ahol apa szokott menni, de most hátramarad, Shaddel. Óvatosan nézek fel műszempilláim alól Justinra, aki csak egy magabiztos pillantással próbál nyugtatni. Így lépünk be a hatalmas udvarba.
Egyből elemelek egy pohár pezsgőt az éppen előttünk elhaladó pincér tálcájáról. Máshogyan nem fogom tudni kibírni ezt az estét.
- Áh, Logan!- üti meg fülemet egy éles női hang.
Azonnal a forrás irányába fordulok és egy negyvenes éveiben járó párt pillantok meg. Szőke, rövid hajú nő homokóra alakjára gondosan ráfeszül a fekete csipkésruha, amit választott ma estére. Mögötte álló férfi öltözete teljes mértékig harmonizál partnerével. A legszembetűnőbb dolog mégis a hatalmas korkülönbség, hiszen a férfi lehet vagy hatvan éves, ha nem több. Végül is ez a „sötét oldalon” is akármikor megtörténhet.
Apám kezet fog a pasassal, míg a nőnek két puszit ad arcára. Timber duó is hasonlóan tesz, egyedül Justin nem üdvözli őket.
- Rose, hadd mutassam be a ma est szervezőit- lépek apám mellé.
Hatalmas vigyort varázsolva arcomra nyújtom kezemet bemutatkozás céljából először a dáma felé, aki szintén vigyorogva fogadja el a gesztusom.
- Natalja Kournikova, Anna Kournikova nővére és ennek a drága embernek a jegyese- néz mézes-mázasan a mellette álló pénzeszsákra.
- Rose Windsor, Logan lánya, Parker barátnője és brit királyi leszármazott- ha már annál tartunk, hogy ki kinek a rokona.
Az orosz dáma egy szörnyen erőltetett mosollyal veszi tudomásul az előbb hallottakat, valószínűleg nem mondtam neki semmiben sem újat. Nem törődően fordulok el felőle és az idősödő házigazdának szentelem teljes figyelmemet.
- Szervusz, Major McLow- nyútja felém mancsát.
Aprót bólintok és ezúttal már valamivel őszintébb a számon lévő görbület, mint eddig az egész este folyamán. Szimpatikus kisöreg.
- Jól látok?- hívja fel magára a figyelmet a teniszező nővére- Justin?- szemében hatalmas felismerés csillan meg.
Bieber pár lépést tesz a páros felé, ezzel teljesen megmutatva magát nekik. Major egy kézfogással üdvözli, míg a másik szinte egy szót is nehezen tud kiejteni ajkain a sokktól. Csak kapkodja a fejét ide-oda kis társaságunkon. Egy gúnyos mosoly ül ki arcomra az értetlenségét látva. Unszimpatikus egy nőszemély. Pár mondat bájcsevegés után végre mi is befelé vesszük az irányt a többi vendéggel egyetemben.
Most is megmutatkozott legalább Justin távolságtartó magatartásának eredménye; nem kezdtek el faggatózni az elmúlt hónapokról és a többi hozzá kapcsolatos témákról.
Üres tekintettel szelem át az udvaron tartózkodó tömeget. Igazából magam sem tudom, mi van velem, ismét. Bieber visszajött és újra minden teljesen zavarossá vált. Ahányszor csak egy apró morzsa kerül belőle az életembe minden fenekestül felfordul. Eddig teljesen biztos voltam a dolgomban, de most már abban is bizonytalan vagyok. Ott van még ez a szerelmi háromszög, ami kialakult a délutáni őszinteségi rohamával teljes mértékig megalapozva. Mégis, jelenleg csak egy dolog tud foglalkoztatni a két fiú. Justin vagy Parker, Timber vagy Bieber. Az előbbi mellett az életem-nagyjából- egyenesbe jött. Törődik velem, még ha néha nem is érdemlem meg. De ugyanakkor én nem táplálok felé hasonló érzelmeket, mint ő felém. Akkor ott van a vetélytársa, aki megállás nélkül csak bajt hoz a fejemre. Rendszeresen megbánt, de nem egyszer mentette meg az életemet. Emellett nagy hatással van rám, ami egyértelmű jele annak, hogy többet érzek iránta. Mégis mellette nehezebb az élet, mint Parker mellett és nem vagyok benne biztos, hogy megint leakarom futni ugyanazok a köröket, mint körülbelül az elmúlt fél évben.
Egy előttem legyező tenyér szakít ki önmarcangoló gondolataimból. Azonnal a testrész tulajára nézek, aki nem más, mint barátom. Jobb szemöldököm kérdőn felhúzom, és úgy teszek, mintha semmi sem történt volna a fejemben.
- Azt kérdeztem, hogy kérsz e valamit inni?- teszi fel-valószínűleg újra-a kérdést.
Megrázom fejemet ezzel nemleges válasz adva neki. Közben újra köreinkben köszönthetjük Major jegyesét, aki a szőke srác mellé csapódik, észrevétlenül, azt hiszem csak nekem tűnt fel, hogy idejött. Értetlen pillantásokat küld neki a fiú, mire az orosz beszélni kezd.
- Nézd!- mutat egy asztal felé.
Mondania sem kell, tudjuk kik ülnek ott. Luxus kurvák, vagy éppen csak kiéhezett nőszemélyek, változó. Néhány férfi már helyet foglalt korábban közöttük egy szép éjszaka reményében.
Tekintetem egyből Bieberre vezetem. Őszintén elmosolyodik és megrázza a fejét. A mellette tipegő nőnek erre fenn akadnak a szemei és értetlenül pislog az előtte állóra. Elneveti magát és beszélni kezd.
- Azt hiszem megjött az eszem, Natja- hangja őszintének tűnik.
Egy apró görbület jön a másik szőke szájára és helyeslően biccent egyet, majd kék szemeivel a fiút kezdi pásztázni. Körbepillant, meggyőződve arról, hogy senki sem figyeli őket.
- Különleges lány lehet, azért majd egyszer mutasd be- löki meg picit a vállát.
- Mindenképp- zárja le a témát.
Úgy érzem eleget hallgatóztam és talán túl sokat hallottam. A gondolatok fejemben újra összekuszálódnak, mint a mai nap folyamán szinte megállás nélkül. Türelmetlenül nézek fel cipőmről Parkerre és megszorítom picit a kezét, ezzel elérve, hogy rám figyeljen.
- Elmegyek mosdóba- vágom hozzá hidegen.
Helyeslően bólint és egy puszit lehel arcomra. Földnek szegezett tekintettel botladozok el a wcig. Kezeimmel egyből megtámaszkodom a mosdókagylón és a tükörbe nézek. Azt az embert látom, mint négy hónapja, mikor elment. Újra sikerült a szakadékba taszítania engem.
Öngyilkos gondolataim közepette nyílik az ajtó és szemem sarkából figyelem csak az azon belépő személyt. Egyből mögém lép és a tükörben nézünk egymás szemébe.
- Hát nem ironikus, hogy pont velem futsz össze a női mosdóban?- hangom cinikusan cseng.     
Magam sem tudom honnan jött ez a hirtelen erő, amivel felrántottam magam köré a falakat pillanatok alatt, de minden porcikám azt súgja, hogy tartsam magamat távol tőle.
- Mondjuk, ha belegondolok, maga az már ironikus, hogy az alvilágban ilyen puccos fogadásokon kell részt vennem.- teszek úgy, mintha ott sem lenne mögöttem.
- Szerintem az az ironikus, hogy még mindig együtt vagy Timberrel- és betalált.
Kezemet hatalmas erővel lendítem arcának. Talán még kint is lehet hallani a hatalmas csattanást. Arcán ott virít tenyerem nyoma és egy cseppet sem bánom ezt. Mély levegővételekkel próbálom nyugtatni magam, de nem sikerül. Fejemet földnek fordítom és szemeimet lehunyom. Hirtelen két kar fonódik derekam köré és védelmezően húz magához. Fejemet izmos mellkasába fúrom és belélegzem illatát.
- Attól még, hogy fáj az igazság, nem engem kell megpofozni- suttogja.    

       a sokktól.nik meg.    tte céljából először a dáma felé, aki szintén  korkülönbség, hiszen

2016. január 15.

5.Fejezet~ Válaszok II.

- Miattam?- kérdezek vissza gondolkodás nélkül.
Justin nem válaszol, csak elfordítja fejét. Én csak nézem őt és próbálom felfogni szavait, de nehezemre esnek. Szeretem. Felszakad belőlem egy fájdalmas sóhaj és a percekkel ezelőtti jelentek játszódnak le fejemben, amikor azt mondta, hogy nem miattam jött vissza és utál. Szólásra nyitom számat, amikor telefonom megszólal. Mindketten odakapjunk fejünket. Parker. Egyből Justinra nézek, aki csak egy „vedd fel”-t tátog nekem. Hezitálva ugyan, de elhúzom a zöld kis ikont és fülemhez emelem a készüléket.   
- Igen?- teszek úgy, mintha nem tudnám, kivel beszélek.
- Kicsim, jól vagy?- üti meg fülemet aggódó hangja.
- Igen, teljesen jól vagyok. Minden rendben- pillantok a mellettem fekvőre, aki csak engem bambul.
- Annak örülök- érzem, hogy elmosolyodik.- Holnap mikor megyünk anyukádhoz?
- Még nem tudom, majd hívlak, rendben?- próbálom lekoptatni.
- Rendben, megyek, mert dolgom van- vajon mi- szeretlek Kicsim!
- Én is- hazudok neki és magamnak is- puszi.- nyomom ki a telefont.
A lehető legmesszebbi pontra dobom a készüléket. Elfordítom fejemet és tenyereim közé temetem arcomat. Belesikoltok egyet és legszívesebben keresztül rohannék a falon. Talán még sikerülne is. Elegem van Parkerből. Elegem van Justinból. Elegem van mindenből és mindenkiből.
- Miért hazudsz neki?- hallom meg a szokásos rekedtes hangot.
Rá nézek és megrántom vállaimat, mire egy apró mosoly szökik arcára. Felül mellém és ölelésébe zár. Automatikusan fúrom fejemet vállában, mintha csak elbújhatnék a világ elől. Megcsap szokásos illata, ezer közül is felismerném ezt az illatot.
- Mert mást szeretek- csúszik ki számon egy- számomra- kéretlen mondat.
- Engem- válaszol azonnal, de inkább hangzik kijelentésnek, mint kérdésnek.
Elhúzódok tőle és az ágy szélére ülök, neki háttal. Agyamban ezer meg egy kérdés fogalmazódik meg, újra és újra. Annyi minden van, amit megkérdeznék tőle. De most rajtam a sor, hogy válaszoljak neki. Végül is, ennél rosszal már úgysem lehet. Egy keserű mosoly hagyja el számat az elmúlt időszakot átgondolva.
- Miből gondolod?- húzom fel szemöldököm, bár tudom, ő ezt nem látja.
- Rose, tudom.- hangja magabiztosan cseng.
Felé fordulok és végig mérem a fiút. Hátán fekszik, tarkója alatt kezei össze vannak kulcsolva. Összehúzom szemeimet és érdekesen pillantok le rá. Ezúttal ő sóhajt fel. Érti célzásomat és beszélni kezd.
- Tudom, mióta megmentettem az életedet.- kicsit elgondolkozik, majd felnevet.- Mondjuk az elég sokszor fordult elő- nekem is elhagyja számat egy kellemetlen mosoly.
Csak bólintok egyet nem túl meggyőzően, jelezve, hogy értem, amit mondott. Eldőlök és egyenesen a Justin illatú párnák közé kerül fejem. Belefúrom arcomat a puha anyagba. Mellettem besüpped az ágy és -valaki- átkarolja derekamat, ezzel közelebb húzva magához. Justin. Elmosolyodok, hosszú ideje talán először őszintén. Tenyeremet kézfejére teszem. Testünk teljesen összesimul. Nagyon hiányzott. Mellette teljesen biztonságban érzem magam. A védelmet adó karjai között könnyen lépek az álmok világába.

Óvatosan kezdem el nyitogatni szemeimet, ahogyan visszatérek a valóságba. Régen aludtam már ilyen jót. Pihenten nyújtózkodom egyet. Oldalra pillantva veszem észre, hogy Justin nincsen mellettem. Az ablakhoz lépkedek és elhúzom a sötétkék függönyt. Kint már sötét van, jó sokat aludhattam. Körbenézek a hatalmas udvaron, apa emberei mind a helyükön vannak. Megmosolyogtat, amikor megpillantom, hogy páran a szökőkút peremén ülve eszegetnek. Visszahúzom a napvédőt és elindulok lefelé a lépcsőn. Egészen nyugodtan lépkedek egyik fokról a másikra, mikor meghallom a nappaliból apa hangját. Egyből finomabban, kezdek lépkedni. Rossz szokásommá vált a hallgatózás és az ehhez tartozó lopakodás. Falhoz simulva nyitom a lehető legnagyobb füleimet. Justin sóhajtását hallom.
- Muszáj lesz, elmondanunk neki- beszél komoly hangon.- Olyan erősen szorította a kezemet, hogy alig tudtam kiszabadítani. Kezdek már én is félni tőle- hangjában apró jókedv is helyet kap.
Szinte látom magam előtt, ahogyan apa elmosolyodik, majd ismét egyből komolyra változik az arca. Egy ideig csak hallgat. Ideges levegővételeit hallom csak. Nem szeret semmit sem csak úgy mondani, csak azután, beszél, hogy maximálisan megfontolta a szavakat. Annyi kérdésem lenne tőle is, de nem szeretném felzaklatni a múlttal. Például érdekelne, hogy miért hagyott el minket? Szereti e még anyát? Hiszen minden áldott nap bent van nála a körteremben, pedig lenne más dolga is. Hogy, miért jött el a Windsoroktól? Miért pont Chicago? Miért a sötétoldalt választotta? És még megannyi kérdés merül fel bennem, amikre talán sosem fogok választ kapni. Már ha lesz merszem valaha feltenni neki, ezeket a kérdéseket.
Feladom a kémkedést, szerintem erre a kérdésre a mai napon már nem kapunk választ, és ez csak azért aggaszt, mert biztos vagyok abban, hogy rólam van szó.
- Te inkább tőlem félj, ha újra megbántod.- hirtelen megtorpanok, apa fenyegeti Biebert.- Jelenleg még te irányítod őt, nem ő téged.
- Még- motyogja Justin alig hallhatóan.
Összehúzom szemöldökömet, zavaros, amit beszélnek. Elegem van abból, hogy folyton titkolóznak előttem. Azt mondták, hogy még Justin irányít engem és nem én őt. Ebbe nekem is lesz beleszólásom. Azt még nem tudom hogyan, de kivételesen nem várom meg ameddig a bomba robban. Ezúttal én magam leszek a bomba.
Arcomra egy levakarhatatlan mosolyt varázsolok és kilépek a feljáró takarósából. Csupán néhány lépést teszek meg, mikor mindketten rám kapják a fejüket. Bieber mindent tudóan fürkészi arcomat, ha ő irányít, akkor talán azt is tudja, hogy többet tudok, mint amennyit ők mondanak el nekem. Csak megeresztek felé egy hamis mosolyt, ami neki is feltűnik. Leülök apa mellé a kanapéra és a tévét kezdem nyomkodni. A köztünk lévő csend már-már kezd kínossá válni. Apám krákog egyet ezzel elérve, hogy mindketten rá nézzünk.
- Rose, Justinnal éppen az esti fogadásról beszéltünk- hát hogyne, hazudj, még kérlek. Áthatóan nézek rá egy pillanatra, de egyből visszaveszem a korábbi arcomat.- Parker és Shad körülbelül egy órán belül érkeznek. Együtt megyünk.
Szemeim elkerekednek. Úgy tekintek rá, mint egy őrültre. Semmi kedvem még egy partyn mosolyogni este a fantasztikus alvilági embereknek, akik valószínűleg többet tudnak róla, mint én saját magamról. Indulatosan pattanok fel és mélyen nézek apa szemébe.
- Te is tudod, hogy a múltkori Timber családos este nem sült el a legjobban- sandítok Justin felé.
Akkor kerültem kórházba és akkor hallgattam ki Ryan telefonbeszélgetését. Visszagondolva lehet jobban tettem volna, ha nem hozom utána szóba a dolgot.

 „- És Justin merre van?- Néz apára Shad.- Egy ideje nem láttam és nem hallottam felőle.
Apám meg sem rezdül, mintha tudta volna, hogy mi lesz a kérdés és előre felkészült volna. Mindenki őt nézi és várja a választ, köztük én is. Mellkasom hirtelen emelkedni kezd és egyre szaporábban veszem a levegőt. Minden kezd elhomályosulni, a világ pedig forog velem együtt. A hőmérséklet pár pillanat alatt az egekbe ugrik. Körbe-köre tekintek. hátha valaki a segítségemre siet, de semmi. Következő pillanatban már a hideg kövön fekszem, eszméletlenül. Az emberek kiabálása és a kétségbe esett sikolyok közt egyedül a mentőhangja hallatszik.”

Akaratom ellenére idézem fel a dolgokat. Testem ívben megfeszül, ahogy lepörögnek előttem újra és újra az emlékek. Érzem magamat a kérdő tekintetek. Hirtelen Justin lép mellém és felém kezd közeledni a keze, amit egyszerűen elcsapok onnét. Amikor szükségem lett volna rá, amikor én miatta feküdtem a klinikán, ameddig én szenvedtem, akkor hol volt? Addig ő nem tett mást csak számára jelentéktelen nőkkel bújt ágyba. Parker. Ő volt velem, ő próbálta összerakni a szétszóródott darabjaimat a bandával együtt. Hiába tudja, hogy mást-is- szeretek.
- Kicsim, minden oké?- üti meg fülemet Parker hangja.
Egyből rákapom fejemet. Hidegzuhanyként ránt ki a gondolataimból. Aprót bólintok és megölelem. Hajamba puszil és rám mosolyog.
- Ha megbocsátotok, nem rég ébredtem fel. Szóval szeretnék én is elkészülni- nézek körbe.

Apa biccent egyet én pedig eltűnök a fal mögött.