Édesapja rosszalló pillantásokat vet Parker felé, mintha valami rosszról leakarná beszélni őt. A kellemes szótlanság nem tart sokáig, mivel Shad beszédre nyitja száját.
- És Justin merre van?- Emeli tekintetét apára.- Egy ideje nem láttam és nem hallottam felőle.
Apám meg sem rezdül, mintha tudta volna, hogy mi lesz a kérdés és előre felkészült volna. Mindenki őt nézi és várja a választ, köztük én is. Mellkasom emelkedni kezd és egyre szaporábban veszem a levegőt. Minden kezd elhomályosulni, a világ pedig forog velem együtt. Hőmérséklet, mintha pár pillanat alatt az egekbe ugrott volna. Ryanre próbálok segítségkérően tekinteni, de sehogy se tudom eldönteni melyikük az, mind egyformának tűnnek és engem nézzek. Ne nézzenek, segítsenek!
Következő pillanatban az arcom a kemény kőbe csapódik, ami valószínűleg elreped. Másra már nem emlékszem, mint az éles mentőszirénázására.
- Várj Justin,ne menj el!- Rohanok utána.
Lábaim egyre jobban szedem, de Ő távolodik tőlem. Gyorsabban kezdek futni, mint eddig bármikor. Hirtelen megállok és körbenézek, Justin már sehol sincs,eltűnt. Megállás nélkül forgok körbe-körbe és mászkálok, hátha valahol meglátom.
Embereket látok, de egyik sem ő, még csak nem is hasonlítanak Rá. Hirtelen valaki megfogja a kezem, mire egyből odanézek amitől kissé megszédülők és fejemhez emelem karomat. Egy fiú, aki nagyon hasonlít Parkerhez néz velem szembe.
- Szia, Patrik vagyok és segítek neked elfelejteni Justint.- Mosolyog rám.
Szemeim hihetetlen gyorsasággal pattannak ki. Csipogás hangja üti meg fülemet, nyakamat pedig próbálom mozgatni, de nem tudom így csak a fehér plafon bámulása marad. Hallom, hogy az ajtó nyílik és emberek lépnek be rajta, majd szembe nézek egy őszülő férfivel.
- Minden stabil.- Nézi a műszereket, aztán rám pillant- Szia, Dr. Wilson vagyok a kezelő orvosod. Az állapotod most már stabil.- Ereszt egy mosolyt felém.
- Rose Windsor- mondom ki rekedten a nevemet.
Aprón elvigyorodik, majd lapoz egyet a papírjai között, amiket kezében tart, mióta belépett. Kis szünetet tart, mire újra megszólal.
- Tudom, Rose.- Néz fel papírjai közül.- Ha továbbra is ilyen szépen javulsz jövő héten talán haza is mehetsz.- Fejemet próbálom mozgatni, de nem sikerül- Nyakmerevítő, ne is próbálkozz.- Húzza el szája szélét kicsit.- Bizonyára nem emlékszel arra, hogy mi történt veled. Hirtelen leesett a vérnyomásod majd elájultál, traumás sokk közeli állapotba került. Mikor elájultál, a fejedet beverted viszont meglepő módon csak a nyakadnak lett baja, ezért is van rajtad a merevítő.
Lehunyom szemem, ezzel jelezve, hogy értettem amit mond ha már bólintani nem tudok, beszélni pedig nehezemre esik. Az idősödő orvos még pár szóval elköszön tőlem mielőtt kimenne a kórtermemből. Rá pár percre apa lép be, majd leül az ágyam melletti székre. Néma csönd uralkodik a szobában.
- Hogy vagy?- Nyögi ki nehezen a szavakat.
- Szarul.
Bólint egy aprót aztán ismét a szótlanság telepszik le közénk. Nyel egy nagyot, aztán felsóhajt, mintha valamit mondani akarna,
- Holnap hazaviszlek.- Mondja monoton hangon- Semmi bajod sincsen kincsem, minden rendben lesz ígérem.
- Orvos szerint jövő héten mehetek csak- suttogom halkan, de így is hallja.
- Saját felelősségedre jössz haza.- Áll fel mellőlem.- Szeretlek!- Ad egy puszit homlokomra, majd kisétál.
Több éve, hogy utoljára éreztem azt, hogy milyen egy apai csókot kapni. Melegség tölt el tőle, újra van édesapám.
- Rose!- Jön be Ryan mellette pedig Parker. Kicsit arrébb húzódok amikor az utóbbit meglátom.- Minden oké?- Kerekedik felém Ry.
- Nem.- Mondom elhaló hangon. Bólint egyet, hiszen ő is tudja mi, pontosabban ki a bajom. Justin.
Ismét letelepedett a néma csend, Ry tud valamit, Parker pedig értetlenül néz hol engem, hol őt.
- De most akkor mi is van Justinnal?- Kérdez rá Parker.
- Fogd be!- Üvölt rá Ryan.
Szívem egyre gyorsabban kezd verni, majd a gépek visítása ütötte meg fülemet, valamit Ryan üvöltözése.
Szépen kezdem nyitogatni a szemeim, de nem mozdulok, nincs hozzá kedvem. Nekem háttal áll Ryan, telefonnal a füle mellett. Izmai meg vannak feszülve, láthatóan ideges. Egy hatalmasat sóhaj, aztán megszólal.
- Szereted, és szüksége van rád.- Mondja a telefonba, a másik oldalról üvöltés hallható.- Ne kiabálj velem, inkább próbálj meg elszámolni magaddal és az egész bandával ha történik vele valami.- Nyomja ki a telefont, majd megfordul és látja, hogy őt nézem.
Néma csendben leül mellém, és telefonját babrálja. Nem tud megszólal, ezért én töröm meg a csendet.
- Vele beszéltél, igaz?- Célzok Justinra.
Aprót bólint és felsóhajt. Egy pillanatra sem néz rám, végig a földet pásztázza hitetlenkedve.
- Nem fog hazajönni, ugye?- Megrázza fejét, de még mindig nem néz rám.- Gyűlöl engem.- Jelentem ki, mire felemeli fejét.
- A szerelem és az utálat egy napon születtek.
KH:8
Embereket látok, de egyik sem ő, még csak nem is hasonlítanak Rá. Hirtelen valaki megfogja a kezem, mire egyből odanézek amitől kissé megszédülők és fejemhez emelem karomat. Egy fiú, aki nagyon hasonlít Parkerhez néz velem szembe.
- Szia, Patrik vagyok és segítek neked elfelejteni Justint.- Mosolyog rám.
Szemeim hihetetlen gyorsasággal pattannak ki. Csipogás hangja üti meg fülemet, nyakamat pedig próbálom mozgatni, de nem tudom így csak a fehér plafon bámulása marad. Hallom, hogy az ajtó nyílik és emberek lépnek be rajta, majd szembe nézek egy őszülő férfivel.
- Minden stabil.- Nézi a műszereket, aztán rám pillant- Szia, Dr. Wilson vagyok a kezelő orvosod. Az állapotod most már stabil.- Ereszt egy mosolyt felém.
- Rose Windsor- mondom ki rekedten a nevemet.
Aprón elvigyorodik, majd lapoz egyet a papírjai között, amiket kezében tart, mióta belépett. Kis szünetet tart, mire újra megszólal.
- Tudom, Rose.- Néz fel papírjai közül.- Ha továbbra is ilyen szépen javulsz jövő héten talán haza is mehetsz.- Fejemet próbálom mozgatni, de nem sikerül- Nyakmerevítő, ne is próbálkozz.- Húzza el szája szélét kicsit.- Bizonyára nem emlékszel arra, hogy mi történt veled. Hirtelen leesett a vérnyomásod majd elájultál, traumás sokk közeli állapotba került. Mikor elájultál, a fejedet beverted viszont meglepő módon csak a nyakadnak lett baja, ezért is van rajtad a merevítő.
Lehunyom szemem, ezzel jelezve, hogy értettem amit mond ha már bólintani nem tudok, beszélni pedig nehezemre esik. Az idősödő orvos még pár szóval elköszön tőlem mielőtt kimenne a kórtermemből. Rá pár percre apa lép be, majd leül az ágyam melletti székre. Néma csönd uralkodik a szobában.
- Hogy vagy?- Nyögi ki nehezen a szavakat.
- Szarul.
Bólint egy aprót aztán ismét a szótlanság telepszik le közénk. Nyel egy nagyot, aztán felsóhajt, mintha valamit mondani akarna,
- Holnap hazaviszlek.- Mondja monoton hangon- Semmi bajod sincsen kincsem, minden rendben lesz ígérem.
- Orvos szerint jövő héten mehetek csak- suttogom halkan, de így is hallja.
- Saját felelősségedre jössz haza.- Áll fel mellőlem.- Szeretlek!- Ad egy puszit homlokomra, majd kisétál.
Több éve, hogy utoljára éreztem azt, hogy milyen egy apai csókot kapni. Melegség tölt el tőle, újra van édesapám.
- Rose!- Jön be Ryan mellette pedig Parker. Kicsit arrébb húzódok amikor az utóbbit meglátom.- Minden oké?- Kerekedik felém Ry.
- Nem.- Mondom elhaló hangon. Bólint egyet, hiszen ő is tudja mi, pontosabban ki a bajom. Justin.
Ismét letelepedett a néma csend, Ry tud valamit, Parker pedig értetlenül néz hol engem, hol őt.
- De most akkor mi is van Justinnal?- Kérdez rá Parker.
- Fogd be!- Üvölt rá Ryan.
Szívem egyre gyorsabban kezd verni, majd a gépek visítása ütötte meg fülemet, valamit Ryan üvöltözése.
Szépen kezdem nyitogatni a szemeim, de nem mozdulok, nincs hozzá kedvem. Nekem háttal áll Ryan, telefonnal a füle mellett. Izmai meg vannak feszülve, láthatóan ideges. Egy hatalmasat sóhaj, aztán megszólal.
- Szereted, és szüksége van rád.- Mondja a telefonba, a másik oldalról üvöltés hallható.- Ne kiabálj velem, inkább próbálj meg elszámolni magaddal és az egész bandával ha történik vele valami.- Nyomja ki a telefont, majd megfordul és látja, hogy őt nézem.
Néma csendben leül mellém, és telefonját babrálja. Nem tud megszólal, ezért én töröm meg a csendet.
- Vele beszéltél, igaz?- Célzok Justinra.
Aprót bólint és felsóhajt. Egy pillanatra sem néz rám, végig a földet pásztázza hitetlenkedve.
- Nem fog hazajönni, ugye?- Megrázza fejét, de még mindig nem néz rám.- Gyűlöl engem.- Jelentem ki, mire felemeli fejét.
- A szerelem és az utálat egy napon születtek.
KH:8
